A Jupiter az ötödik a bolygók sorában, ez Naprendszerünk gázóriása – több mint ezer Földet tesz ki. A belső, vagy ún. Föld-típusú bolygókkal (Merkúr, Vénusz, Föld, Mars) ellentétben szilárd felszínnel nem rendelkezik. Szilárd magját folyékony molekuláris (fémes) hidrogén tenger veszi körül, a folyékony anyag pedig fokozatosan gázállapotúba megy át, ahogy távolodunk a magtól. A Jupiter nagy részét hatalmas, mintegy 1000 km vastag légköre teszi ki, mely főként hidrogénből és héliumból áll, de nyomokban tartalmaz többek közt metánt, vizet, oxigént, ammóniát, szén-dioxidot is. A légkör átlagos nyomása 700 hPa, azaz jó 300 hPa kisebb, mint Földünké.

A bolygó alakja gyors tengelyforgása miatt (amely alig 10 óra, és az egyenlítői 10-10 fokos sáv mintegy 5 perccel gyorsabban forog, mint a sarkoknál) erősen eltér a gömbtől: a sarki átmérő mintegy 6 százalékkal kisebb az egyenlítőinél. A Jupiter átlagosan mintegy 780 millió km-re kering a Naptól, és közel 12 földi év alatt kerüli meg csillagunkat. A Vénusz után a Jupiter a legfényesebb bolygó az égbolton. A mindössze mintegy 3 fokos tengelydőlés következtében nagy évszakos különbségek nem figyelhetők meg rajta, sőt, az évszakok meglehetősen lassan, csupán három évente váltanak. A Jupiteren a gravitáció közel két és félszer erősebb, mint a Földön, így egy 100 kg-os ember 240 kg-ot nyomna, ha meg tudna állni a felhők tetején. 

Vastag felhőburok rejti a viharos gázóriást

A Jupiter légkörében vastag, átlátszatlan felhők örvénylenek. Noha a bolygót zömmel hidrogén és hélium alkotja, a magasban ezek a felhők ammónia (NH₃) és ammónium-hidroszulfid kristályokból (NH₄SH) állnak, a legalsó rétegben pedig vízjég- és vízfelhők is megtalálhatók. Utóbbiakban villámokat is megfigyeltek, amelyek több ezerszer erősebbek lehetnek földi párjaiknál. A felhők az egyenlítővel párhuzamos színes (vörös, sárga, barna, fehér) sávokba rendeződnek, amelyekben akár 6-800 km/órás szelek süvíthetnek, a szomszédos, sötét és világos sávok pedig ellentétes irányban keringenek a bolygó körül.

A kép (NASA, Cassini szonda, 2000. december) a Jupiter déli féltekéjét ábrázolja. Középpontjában a déli pólus áll (polár-sztereografikus vetület), míg a szélén az egyenlítő síkja látható. Jól látszódnak az egymással párhuzamos vörösesbarna és fehér felhősávok, kivehető a Nagy Vörös Folt a kép jobb felső részén, de számos kisebb-nagyobb örvény is. A barnás felhőzetben megfigyelhető fehér foltok villámtevékenységet jeleznek.

A világosabb felhőövek (ezekben felszálló légáramlatok uralkodnak) mintegy 20 km-rel magasabban helyezkednek el és melegebbek, mint a sötétebb, hidegebb sávok (leszálló légmozgások).  A meleg igencsak relatív fogalom, hiszen a bolygó „felszíni” hőmérséklete mindössze mínusz 150 Celsius-fok. A felhősávok ugyan állandóan változnak, a csillagászok azonban hat fő sávot (sötét árnyalat, pl. Északi és Déli Egyenlítői sáv) és hét zónát (világos árnyalat, pl. az őket elválasztó Egyenlítői Zóna) különböztetnek meg.

A Jupiter légköre igen turbulens és viharos a különböző irányú áramlatoknak és a gyors tengelyforgásból adódó nagy Coriolis-erőnek köszönhetően, hatalmas örvények jönnek létre benne. Ezek kör vagy ellipszis alakúak, de csíkszerűek is lehetnek, gyakran összekapcsolódnak.

A Jupiter légköri jelenségeit nem a Naptól kapott, hanem a bolygó belsejében termelődő hőenergia, a konvekció táplálja – a Jupiter magjában 25 ezer Celsius-fokra becsülik a hőmérsékletet, a planéta kétszer több hőt sugároz a világűr felé, mint amennyi központi csillagunkból felszínére érkezik. A bolygó belsejéből az előtörő forró gázok felemelkednek, majd kicsapódnak és felhők képződnek belőlük, végül a lehűlt légtömeg visszaáramlik a felszín felé, így jönnek létre a felhősávok.

Egy ősi vihar a Jupiter fő jellegzetessége

A Jupiter légkörének legismertebb és állandó alakzata a Nagy Vörös Folt, amely az egyenlítőtől 22 fokkal délre található. Az ovális örvény két-háromszor nagyobb a Földnél. A magas nyomású (anticiklonális) vihar igen stabil, már legalább 300 éve tombol. Hat nap alatt fordul körbe az óramutató járásával ellentétesen, és spirális felhőszerkezet jellemzi. Színét valószínűleg a felkavart foszfinnak köszönheti, mely a napfény hatására vörös foszforrá bomlik el. A Nagy Vörös Folt 8 km-rel helyezkedik el magasabban a környező felhőzetnél, és annál 2 Celsius-fokkal hidegebb.

A Voyager-1 felvétele a Nagy Vörös Foltról 1979-ből. (NASA)

A Nagy Vörös Folt mellett időről időre más viharok is megfigyelhetők, ahogy a sávok és zónák ellentétes irányú nagy szelei egymással kölcsönhatásba lépnek, de ezek jóval kisebbek és hamarabb el is tűnnek. Az egyik ilyen vihar (Oval BA) 2000 óta figyelhető meg a felszínén, ami három kisebb örvény összeolvadásával jött létre – feltételezések szerint a Nagy Vörös Folt is egy ilyen összeolvadás eredménye lehetett. Ez nagyjából fele a Nagy Vörös Foltnak, eredeti fehér színe mostanra pedig szinte teljesen megegyezik vele.

A Jupitert övező halvány, vékony gyűrűrendszer.

A bolygó másik jellegzetessége az egyenlítő síkjában őt körülvevő gyűrűrendszer, amely a szomszédos holdakról (62, pl. Io, Európa, Ganymedes, Callisto) származó por- és sziklás szemcsékből áll, jeget nem tartalmaz. Ez azonban lényegesen kevésbé látványos és erőteljes, mint a Szaturnuszé. A gyűrűrendszer alig 30 km vastag, három gyűrűre osztható és mintegy 60 ezer km-re kezdődik a Jupiter sűrű felhőrétege felett. A gyűrűk 7 órás periódussal keringenek a bolygó körül.

Írta: Wendl Bernadett

A NASA Cassini űrszondája 2000. december 7-én 4 valós színű felvételt készített a Jupiterről, amelyeket eggyé olvasztottak össze. Így Naprendszerünk legnagyobb bolygója teljes egészében egy fevételen látható. A képen kivehetők az örvénylő felhősávok, a Nagy Vörös Folt, és az Europa hold árnyéka (fekete folt).